Töprengve állok a kórterem előtt: bent egy tízéves nagylány és az anyukája várnak, hogy elmeséljem, mi derült ki a gyermek kivizsgálásából, milyen feladataik lesznek a következő hetekben, hónapokban.

A háziorvos azért küldte őket be a kórházba, mert feltűnt neki, hogy egy év alatt több, mint tíz kilót hízott Réka. Vajon mi áll ennek a hátterében és meg lehet-e állítani ezt a súlygyarapodást.
Még egy pillanatig várok az ajtó előtt: nem könnyű híreket hoztam a családnak és még nehezebb feladat elé kell állítanom őket. Vajon sikerül-e megmagyaráznom, hogy mi történt és meggyőznöm őket a kezelés fontosságáról.

Aztán benyitok, tudom, ők is szorongva várják a mondataimat, szeretnének minél hamarabb túl lenni a beszélgetésen.
Azzal kezdem, hogy elmondom, mennyire örülök, hogy a háziorvos tanácsát megfogadták és rászánták magukat arra, hogy kórházba jöjjenek, pedig sejtem, nem jó szívvel léptek be a kapun előző reggel. Látom a szülő szemén, hogy jólesik neki az elismerés, nem volt könnyű volt egy panaszmentes, jókedvű gyereket „bedugni” egy kórházi ágyba.

Beszélek arról, hogy a vizsgálatok alapján kiderült, hogy Rékának nincsen semmi olyan betegsége, ami a hízását magyarázza. Megkönnyebbült sóhaj.

Óvatosan nézek a erősen telt anyukára, előző nap az elhízott apát is láttam: nyilván mindketten hasonló alkatúak voltak gyerekként is, talán őket is csúfolták emiatt az iskolában és ők is megkínlódtak minden leadott kilóért, míg végül teljesen feladták a küzdelmet. Azt biztosan el fogom tudni neki magyarázni, hogy Réka 24 kiló súlyfölöslege a család genetikai adottságaihoz köthető – de vajon meg tudom-e győzni arról, hogy a családi hagyományok, az étkezési kultúra és a mozgáshiány legalább ilyen fontos tényező benne és legfőképp azt, hogy ezeken lehet változtatni.

Sőt, nem csak lehet, hanem kell is, mivel kiderült, hogy a nagylány vércukor- és inzulinértékei cukorbetegségre utalnak, vérnyomását pedig nappal és éjjel is jóval magasabbnak mértük, mint ami ebben az életkorban elfogadható lenne.

Réka életmódjából adódó túlsúlya már tízéves korára olyan károsodásokhoz vezetett, amit korábban csak felnőtt elhízott embereknél láttunk.

Van azonban egy dolog, amiben ez a nagylány szerencsésnek mondható: az időben felismert változások visszafordíthatóak lesznek. Épp csak változtatni kellene az egész család életmódján. Végig kellene gondolni, mit főznek, miket vásárolnak, hogyan indulnak reggel iskolába-munkába, mivel töltik a szabadidejüket, hogyan ünneplik a születésnapokat.
Ez pedig kimondhatatlanul nehéz feladat.
Sokkal egyszerűbb egy tablettát bevenni reggel.

Amíg erről beszélgetünk, az első érzelem, amit az anya arcáról leolvasok, az ijedelem: saját szüleitől látta már, mekkora gond a cukorbetegség, el is meséli, hogy az édeasapja emiatt rendszeres dialízisre is szorul, nem csak az állandó cukormérés-inzulinadás keseríti a napjaikat. Látom, amint megörül neki, Rékára nem feltétlenül vár ez a gond, az életmódváltás ötletére azonban rögtön sorolni kezdi az ellenérveit. A kevés időt, a kevés pénzt, a rengeteg házimunkát, a párja és az anyósa makacsságát. De ahogy az ellenérveket egyenként kibontjuk, mindegyiknél találunk együtt egy olyan megoldást, olyan trükköt, amivel legyőzhetőek az akadályok, Rékáról kiderül, hogy a főzeléket ugyan utálja, de a nyers zöldségeket elropogtatja szívesen, apa lusta kirándulni menni, de szeret kerékpározni, a nagymama ragaszkodik a hagyományos koszthoz, de csodálatos zöldséglevest és lecsót is készít. Sőt, anya is belátja, hogy a házimunkába bevonhatja a lányát, ketten gyorsabban végeznek és így Réka sem egész este pötyögteti a telefonját.

Mire a beszélgetés végére érek, bizakodást látok mindkettőjük szemében, és, ami még értékesebb számomra, elszántságot: értik, miért fontos, hogy változtassanak és megvannak az első lépések is ehhez.
Nagyon drukkolok, hogy sikerüljön! – búcsúzom tőlük. Vajon három hónap múlva, az első kontrollra sikerül a közösen kitűzött 6 kg fogyás? és javul-e majd tőle tényleg Réka inzulin-érzékenysége?

Én izgatottan várom a folytatás. És Önök?