„Soha életemben nem voltam olyan hangosan, felszabadultan boldog, mint 2015. december 23-án. Akkor kaptam meg a csontvelő mintavétel eredményét. Negatív volt.

Mindvégig hittem ugyan abban, hogy meg fogok gyógyulni, de kemény, küzdelmes hónapok álltak mögöttem – intenzív osztállyal, kezelésekkel, leépüléssel, és a körülöttem lévők szemében gyakran ott bújkáló kétséggel: lesz-e vajon tovább?

Betegségem története 2015 elején indult – az év első kajakversenyén gyanúsan erőtlennek éreztem magam -, két héttel később pedig már a diagnózis is megvolt: Burkitt limfóma. Ez egy ritka és agresszív daganat, úgyhogy rögtön meg is kaptam az életmentő kemoterápiás kezelést.

Sírni akkor sírtam először, amikor megtudtam, hogy ki fog hullani a hajam. Én, aki korábban olyan sokat foglalkoztam a hajammal – állítgattam, próbálgattam a fazonokat -, elképzelni sem bírtam, milyen lesz az élet kopaszon. A kezelések során aztán nemcsak a hajam hullott ki, hanem a szemöldököm is, gyorsan fel kellett nőnöm a történésekhez. Nem tudtam felállni, járni, tolókocsival közlekedtem – de olyan napok is voltak, amiket szinte teljes öntudatlanságban töltöttem.

Jobb napokon, amikor néhány percnyi levegőzésre kimehettem a klinikáról, a Tiszapartról figyeltem a kajakosokat, amint a folyón edzenek – és olyankor nemcsak éreztem, hanem tudtam is, hogy nem lehet vége mindennek: meg kell gyógyulnom, mert vár az olimpia!

Amikor hazatértem a kórházból, teljesen leépülve, kopaszon és mindössze 35 kilósan, az első utam a csónakházhoz vezetett, kajakozásra jelentkeztem az edzőmnél. Tárt karokkal fogadott, a klubommal együtt, én pedig csak annyit kértem tőlük, hogy ne kezeljenek betegként, mert már meggyógyultam. A gondolataimban és a lelkemben mindenképpen. Attól a pillanattól kezdve megsokszorozott erővel kellett dolgoznom: először azért, hogy utolérjem a korcsoportomat, majd azért, hogy visszaverekedjem magam az élmezőnybe.

Mindezt úgy, hogy a kemoterápia mellékhatásai nem múltak el nyomtalanul. Hosszan küzdöttem az indokolatlan csontfájdalmakkal, a gyenge immunrendszeremmel, az állandó megbetegedésekkel.

De ezek a küzdelmek tanítottak meg arra, hogy ne az akadálypályára, hanem az álmomra koncentráljak.

A legjobb kajakosnak lenni, és legkésőbb a 2028-as Los Angeles-i olimpián aranyat nyerni – ez lebeg a szemem előtt.

A hajamat azóta sem növesztettem vissza. Valahányszor a tükörbe nézek, a kopaszságom emlékeztet rá, hogy honnan jöttem, és merre tartok.”