„A futás számomra az a szenvedély, már-már megszállottság, ami számtalan olyan élethelyzetbe is belevisz, amibe egyébként nem valószínű, hogy belekerülnék.

Egy évvel ezelőtt például a futás miatt majdnem lekéstem a saját orvosavatásomat.

Az történt, hogy a nagy nap reggelén – csillapítandó az izgulásomat – az Orczy parkban futottam öt kilométert, és már hazafele tartottam, amikor ötszáz méterre az otthonomtól belebotlottam egy földön fekvő emberbe. Egyébként sem, de frissen végzett orvosként pláne nem volt kérdés, hogy megállok-e. Miután mentőt hívtam, szóval tartottam a férfit, aki ráadásul külföldi volt, és bár jobban érezte magát, mégsem hagyhattam magára. Huszonöt percnyi várakozás után kezdtem el aggódni: „remek, hogy két héttel az államvizsga után élesben gyakorolhatok, de ha így haladunk, le fogom késni a saját orvosavatásomat…”

 

Végül odaértem, épp időben, dobogó szívvel felmentem a színpadra, kezet ráztam a rektorral, és átvettem a diplomámat.

 

Szeptembertől dolgozom a klinikán. Az orvoslás nemcsak munka számomra, hanem hivatás és életforma, ennek ellenére – vagy éppen ezért – a mentális elfáradás egy-egy nap végére: elkerülhetetlen. A futás ebben is sokat segít: hogy esténként le tudjam tenni a nap történéseit, hogy át- és ki tudjak kapcsolni.

 

A rezidensképzésben sok van még előttem, de az már most egyértelmű, hogy a gasztroenterológia az a terület, ahol a jövőmet elképzelem. Egyrészt, mert komplex gondolkodást, az összefüggések, a betegségek mögötti lelki okok átlátását is igényli, másrészt mert ez az a terület, ahol rengeteget tehetek azért, hogy a gyerekek egészséges, mozgásgazdag életet élő felnőttekké váljanak.

Az, hogy egykor én magam is duci, hasfájós kislány voltam, plusz indíttatás arra, hogy az ő életminőségük javításában segítsek.”