„Úgy érzem, van egy titkos kapcsolat a klinikai futócsapat tagjai között. Most már több mint húszan vagyunk, többnyire orvosok és pszichológusok, akiket a munkán túl egy másik szál is összeköt: az, ahogyan egy-egy futást megszervezünk, üzeneteket váltunk, találkozunk, beszélgetünk. Megvitatjuk a váltásokat, beéréseket. Ez az összekapcsolódás kitart a futóeseményig, és aztán ott van persze az eseményen is – ahogy drukkolunk és bátorítjuk egymást -, majd rögtön fel is tűnik egy újabb esemény a láthatáron.

Azt az első perctől eldöntöttük, hogy mi nem versenycsapat vagyunk: nem az a célunk, hogy bárkit is leelőzzünk, vagy legyőzzünk- nem azt tartjuk szem előtt, hogy ki milyen szintidővel fut, hogy megáll-e valaki éppen, vagy nem. A „menjünk, és csináljuk meg!” elvét követjük, és ezt a hozzáállást szeretnénk is megőrizni. Ettől függetlenül időnként jólesőn meglepődünk: mennyivel több van bennünk, mint amire önmagunkkal vagy egymással kapcsolatban számítunk.

Minden táv, amit közösen teljesítünk, az számunkra: siker.

Nem olyan régen például úgy vágtam bele egy hét kilométeres kihívásba az egyik kollégámmal, hogy ügyelet után voltam, ennyi kilométert ráadásul – egyben – sok-sok évvel ezelőtt futottam utoljára. Mindennek tetejébe a tó körül nem látszott a cél, csak nagyjából sejlett, hol vagyunk. Sokkal gyorsabb lévén ő előre futott, én pedig részekre bontottam az egészet: „Egy ház, meg még egy, meg még egy…”. Amikor valahol félúton az órámra pillantottam, láttam, hogy meghaladtam azt a pontot, amire elvileg képes vagyok – ez pedig lendületet adott a folytatáshoz. És a vége? Elém jött a kollégám, hogy együtt fussunk be a célba.

Gyerekonkológusként ugyanezt élem meg.

Hogy mi lesz az út végén, azt sokszor nem tudjuk. De nem is ez a cél. Hanem hogy mindig a következő lépésre koncentráljunk, legnagyobb odaadásunkkal, és reméljünk, illetve bízzunk abban, hogy jó irányba haladunk.”

 

[https://orzok.hu/1-szazalek/]