A mai mesélő, Pénzes Georgina, a Klinika egykori betege. “Aki ismer, tudja, hogy mindig életvidám, mosolygós, cserfes kisgyermek voltam.Előbb tanultam meg úszni, mint járni. 4 éves koromban édesanyám be akart íratni úszótanfolyamra. Az oktató nagyon fiatalnak talált, és nem engedte. Anyu addig könyörgött, míg végül megkaptam az esélyt. A gyermekmedence felét egy levegővel úsztam át, mire az oktató a fürdőruhámnál fogva felemelt, és azt mondta:- Picurka, levegőt is kellene néha venni.A következő feladatot már én mutattam be. Ekkor 2 évvel voltam fiatalabb a többi tanulónál. 5 éves koromra már tudtam, én bizony olimpikon leszek.

Aztán egy reggel arra ébredtem, hogy iszonyatosan fáj a forgóm. A háziorvosom mindenféle kivizsgálásokra küldött. Végül a szemészeten kötöttem ki, magas nyomást mértek a szememben. Irány a CT. Diagnózis: agydaganat.Kórházba kerültem, levágták a szép hosszú hajamat, és megműtöttek.Kislányként egy világ dőlt össze bennem. Egy hétig nem is szóltam édesanyámhoz. Nem ő tehetett róla, de egy ilyen történés felfoghatatlan egy ennyire apró gyermeknek. Majd végre visszamehettem úszni. Új edzőt kaptam, aki az első alkalommal túlhajtott. Nem volt tekintettel a műtétemre. Borzasztó élmény volt. Addig a napig rajongásig szerettem úszni – ezt egyetlen ember egyetlen alkalom alatt lerombolta. Akkor voltam 6 éves, nem mentem többé úszni.

Teltek az évek, 14 évesen rátaláltam az új hóbortomra. Versenytánc. 2 évig szorgalmasan gyakoroltam, partner nélkül, csoportosan, mert fiú sajnos kevés volt.Aztán jött a következő kontrollvizsgálat, irány az MR-vizsgáló. Az eredmény: pozitív. Megint kezdődött minden elölről. Vagy mégsem. A műtét után kemoterápia, sugárterápia.Ezt egy felnőttnek is nehéz átélni, nemhogy egy gyermeknek. Visszamentem táncolni is, vagy csak mentem volna. Nem bírtam fizikailag. Ez is véget ért.Mindig is tanulási nehézségekkel küzdöttem, felnőttként pedig nehezen találtam munkát. 30 évesen érettségiztem.

Most itt állok 34 évesen, és amit megtanultam: az élet borzasztó kemény tanár.Györffy Kinga, akinek a segítsége nélkül nem készülhetett volna el ez az írás, egyszer megkérdezte tőlem:- Ha lenne egy dolog, amit megváltoztathatnál, mi lenne az?Egy pillanatig gondolkodtam.- A megbélyegzés.Egész életemben ott volt rajtam a szégyenteljes skarlát betű. Sokan úgy viszonyultak hozzám, mint egy fertőző beteghez: vagy féltek, vagy megvetettek. Elkerültek. Felnőttként már kevésbé, de gyermekként sokszor megéltem ezt. És nemcsak a kortársaim viselkedtek így, hanem a felnőttek is. Ettől függetlenül a betegséget nem hagynám ki az életemből. Hisz akkor nem ismerhettem volna meg rengeteg, számomra értékes embert.Dr. Papp Béla gyermekorvost, akinek „csupán” az életemet köszönhetem, mert nem nyugodott bele abba, hogy egy gyermeknek fájdalmai vannak. Szaksz Balázs gimnáziumi tanáromat, aki sokat hozzátett ahhoz, hogy olyan ember legyek, mint amilyen ma vagyok. Süle Zsoltot, akinek a dalai és a közvetlensége erőt ad a legkeményebb, legelviselhetetlenebb helyzetekben is. Huszár Tonchit, akinek a segítségével most rajzolok. Mert mindig fel kell állni, és tovább kell menni egy új cél felé, nem nézve vissza. Ha csak egy ember van, aki elfogad, az már siker. És mára már sokan elfogadnak. Köszönöm Nektek!”

Ha szeretné támogatni a Tűzoltó utcai Gyermekklinikán kezelt súlyosan beteg gyermekek gyógyulását, akkor, kérjük, adója 1%-át ajánlja az Őrzők Alapítványnak:https://orzok.hu/1-szazalek/

Legyen részese Ön is a gyógyítás csodájának! Arassunk együtt győzelmet a betegség felett – mert mindig fel kell állni!