“2012-ben sok évnyi fáradhatatlan munka, küzdés és kétely után végre célba értünk!

Az Országos Kajak-Kenu Bajnokságon három társammal karöltve felállhattunk – a dobogó első fokára. Felejthetetlen pillanat volt, boldogsággal és büszkeséggel.

Sokan el sem tudják talán képzelni, mennyi minden előz meg egy ilyen eredményt.

A szüleim 2005-ben írattak be kajakozni, akkor még csak 9 éves voltam. Különösebb vonzalmat nem éreztem a sportág iránt, én játszani szerettem. Jártam az edzésekre, megismerkedtem az evezés technikájával, azzal, hogy hogyan kell egy hajóban ülni, hányféle módon lehet az erőt beosztani egy versenytáv alatt, és még rengeteg egyéb hasznos dologgal – de ahogy teltek-múltak az évek, egyre világosabbá vált számomra, hogy én nem szeretem ezt csinálni. Szerettem a víz illatát, a változó tájat, a friss levegőt (ezek a mai napig vissza-vissza csábítanak), de edzeni: utáltam.

Utáltam, hogy nem jutok levegőhöz, utáltam, hogy hiába próbálkozok, hiába küzdök, vannak, akik gyorsabbak nálam, magasabbak nálam, nehezebb súlyokat bírnak el, és még hosszan sorolhatnám. Emlékszem, ami legjobban bosszantott, az az volt, hogy nyaranta mindig napi két edzésre kellett lemennünk. Nem bírtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy amíg mi szenvedünk, a barátaim játszanak, bringáznak, vagy átmennek egymáshoz ökörködni, én pedig ebből mind kimaradok. És miért? Úgyse vagyok tehetséges. Általában nem szerzek érmet a versenyeken. Teljesen felesleges minden, amit itt csinálok. Időpazarlás.

Ez a mentalitás aztán elkerülhetetlenül szemet szúrt az edzőknek is, hiszen előszeretettel csaltam el futásokat és kiegészítő edzéseket. Általában cinkostársaim is akadtak, akiket nem sokat kellett győzködnöm, hogy velem tartsanak a lógásban. Sokukkal a mai napig igen szoros barátságot ápolok.

Alapvetően, azt hiszem, problémás gyereknek számítottam. Messze többet kellett vesződni velem, mint a többiekkel, bomlasztottam az edzésmorált, és még csak fel sem mutattam semmit, kárpótlásként.

Mindeközben volt azonban valami, amiről nem tudtam.

Nem tudtam, hogy a beiratkozást megelőzően édesanyám beszámolt az edzőknek az állapotomról. Elmondta nekik, hogy 7 éves koromban egy nyaki nyirokcsomó biopsziából az orvosok megállapították, hogy daganatos megbetegedésem van. Egyből 3-as stádiumú besorolást kaptam. És elmondta nekik azt is, hogy 6 blokkos kemoterápiás kezelésen vagyok túl.

Az edzők úgy hagyták tehát jóvá a jelentkezésemet a verseny-szakosztályba, hogy pontosan tudták, honnan, miből jövök, és mire lehet számítani velem kapcsolatban.

Végtelen türelemmel (legtöbbször ) és segítő szándékkal vezettek, tanítgattak, hajtottak, hogy kihozzam magamból a tőlem telhető legjobbat. 2012-re be is érett a rengeteg erőfeszítésük, megnyertük a Magyar Bajnokságot.

Felnőtt fejjel visszagondolva, kicsit szégyellem magam. Ha változtathatnék a múlton, biztos, hogy tisztelettudóbb magatartással fordulnék az edzőim fele – de így már csak annyit tehetek, hogy leírom, mennyire hálás vagyok nekik. Mint ahogy a szüleimnek is, akik fontosnak tartották, hogy sportoljak valamit, és az orvosok jóváhagyásával, szorgos kutatómunkát végeztek a szóba jöhető sportágakról. Aztán nem hagyták, hogy abbahagyjam, bátorítottak és buzdítottak az úton, amelyen elindítottak.

Hétköznapokon, amikor felállok a számítógép elől, és rátekintek a féléves kisfiamra, sokszor megfordul a fejemben, hogy nagy valószínűséggel őt is annak köszönhetem, hogy a kezelések után, amint lehetett, elkezdtem sportolni – erősen leharcolt szervezetem így hamar meg tudott erősödni.

Azoknak, akik még most is kezelődnek, és azoknak, akiktől a betegségük nagyobb áldozatot követelt, mint tőlem az enyém, azt üzenem, hogy ne adják fel a reményt! A mozgás, a levegő kulcsfontosságú szerepet játszik a szervezet helyreállításában, és sokszor a mentális egészségre is sorsdöntő hatást gyakorol. Mert ahogy a mondás is tartja: „Ép testben, ép lélek.”

Ha szeretné támogatni a Tűzoltó utcai Gyermekklinikán kezelt súlyosan beteg gyermekek gyógyulását, akkor, kérjük, adója 1%-át ajánlja az Őrzők Alapítványnak:

[https://orzok.hu/1-szazalek/]

Legyen részese Ön is a gyógyítás csodájának! Arassunk együtt győzelmet a betegség felett – soha ne adjuk fel a reményt!