“A kórház folyosóján álltunk.

Rettentően elegem volt az egész hercehurcából, haza szerettem volna menni, és elfelejteni azt, hogy van valami gond a testemben. Ekkor jött a hír, hogy ne a Kékgolyóba menjünk, hanem a Tűzoltó utcai Gyermekklinikára. Mindez pár perccel az indulás előtt…

Akkor, tizenöt évesen nem fogtam fel, hogy ez mekkora probléma. Olyan helyre megyünk, ahol senkit nem ismerünk, és azt sem tudjuk, kihez forduljunk. Bizonytalansággal volt teli a levegő. Nem is hallottunk még akkor erről a helyről, és nem sejtettük, hogy második otthonként fog funkcionálni, az elkövetkező évre.

A Tűzoltó utcába megérkezve, először hitetlenkedtem. “Dehát ez egy lakóház” – mondtam a szüleimnek. Amikor beléptünk, meglepődve tapasztaltam, hogy nem az eddigi megszokott, megsárgult falak, és szebb napokat is látott, csempékkel borított kórházi előtér fogad minket, hanem falakra festett mesehősök, díszített előtér. “Érdekes hely ez” – gondoltam. Néhány perc várakozás után Dr. Váradi Zsófia rezidens doktornő fogadott, és felvett a klinika betegei közé. Mosolygós volt, kedves, és mindig előre elmondta, hogy mi fog történni. “Ez most kicsit fájni fog, de gyorsan elmúlik.” Vagy: “Ez most hideg lesz, de ne ijedj meg! “

Éles váltás volt ez a korábbi kórházhoz képest.

Amikor beléptem az osztályra, elsétált előttem egy állványt toló kopasz kisfiú, és akkor tudatosítottam, hogy mi is történik velem. Egyszeriben világossá vált, hogy “mi a bajom”. Addig is érteni véltem, de valahogy nem történt meg a felismerés. Nem tagadom, nem az a pillanat volt életem legjobbja. Akkor még nem tudtam, hogy végre “révbe” értem. Hogy olyan helyre kerültem, ahol pontosan tudják, mit kell tennem ahhoz, hogy meggyógyuljak.

Az ügyeletes nővér a kanülcserénél megjegyezte, hogy “ehhez a kanülhöz egy bárdot is adhattak volna, mert ez a legnagyobb méretű – nem gyermekeknek való”. Elnevettem magam ezen a groteszk, de nagyon is találó viccen. Ezek után benyúlt a szekrénybe, és kivett egy kenőcsöt.

Megrökönyödtem. Tele van a gyógyszeres szekrény, benyúl, és kiveszi azt, ami kell. Az előző helyen a bátyám kereste az ügyeletes patikát, ha valamire szükségem volt.

“Érdekes hely ez” – konstatáltam ismét.

Kora este lévén, a Doktornő már nem volt bent, vele csak másnap találkoztam. Reggel beszélgettünk, és rögtön éreztem, hogy a helyzethez mérten, minden rendben van. Végre! Dr. Csóka Mónika végtelenül kedves, ugyanakkor határozott volt. Pontosan elmondta, hogy mi a jelenlegi helyzet – nem volt feltétlenül fényes -, és hogy mi fog történni. Nem volt egyszerű hallgatni, de a kedvessége és a határozottsága azt mutatta számomra, és a szüleim számára is, hogy pontosan tudja, mit csinál, látott már ilyet, nem egy improvizált mutatványra készülünk, hanem egy tervet követünk – olyat, ami már működött másoknál.

Ez a pillanat volt az első, a magyar kórházak közötti két hónapnyi tengődés után, amikor azt éreztem, hogy itt, ezekkel az emberekkel nem lehet baj. Ami másoknál működött, az nálam is fog. Nincs választás, nincs “B” opció, meg kell gyógyulnom.”

Ha szeretné támogatni a Tűzoltó utcai Gyermekklinikán kezelt súlyosan beteg gyermekek gyógyulását, akkor, kérjük, adója 1%-át ajánlja az Őrzők Alapítványnak:

Legyen részese Ön is a gyógyítás csodájának! Arassunk együtt győzelmet a betegség felett – mert nincs választás, nincs “B” opció, meg kell gyógyulni!