A Tűzoltó utcai részleg Hematológiai Osztályán különleges hagyománnyal zárul az intenzív kórházi kezelés. Az otthonukba hazabocsátott gyermekek megkongatnak egy harangot – nem is akármilyet, hanem egy “Nem vagy egyedül!” feliratút. A harang kongása a közösség erejét és az együttérzést jelképezi, amely végigkíséri a gyógyulás útján a gyermekeket és családjaikat. A Semmelweis Gyermekgyógyászati Klinika csapata nap mint nap azon dolgozik, hogy a gyermekek a szükséges orvosi segítség mellett emberséges támogatást nyújtsanak a rákkal való a küzdelem során.

Legutóbb Mira baba kongatta meg a harangot, édesanyja, Boglárka pedig egy megható beszéddel köszönte meg az Klinikán dolgozók és az Őrzők támogatását. Íme az ő szavai:

„A kezelés elején nem hittem, hogy valaha eljön majd ez a nap. Szeretnék mindenkit köszönteni és szeretném megosztani mindazt, amit az utóbbi időben itt tanultam.

Az osztályon eltöltött idő alatt rájöttem, hogy milyen fontos a türelem, a hit es az alázat. Türelmesnek kell lenni, nem siettetni semmit. Itt mindenki a legjobbat akarja a gyermeknek, még ha ez több időt is vesz igénybe.

Hányszor vesztettem el a türelmem és törtem ki zokogásban. Siettem volna haza a másik gyermekemhez, aki a kezelés megkezdésekor még olyan kicsi volt – és hát most sem olyan nagy. Elmondhatatlanul, hiányzott, én pedig még jobban hiányoztam neki. De ez egy példa nélküli helyzet volt. A Férjemhez is siettem volna, aki hatványozottan volt nehézségek elé állítva.

De itt kellett maradnom a kislányommal. Más az, amikor egy Édesanya helyben, itt van. Tud kérdezni, információt szerezni. Beszélgetni a betegségről más szülőkkel, gyermekekkel, meg persze Gyurival, a pszichológussal, aki nekem rengeteget segített. Azért azt nem mondom, hogy néha nem küldtem el volna melegebb éghajlatra. De a beszélgetéseket a legtöbbször úgy hozta ki, hogy végül örültem a jelenlétének. (Kivételes esetek, persze vannak). Köszönöm Gyuri!

Utólag bánom, hogy nem voltam nyitottabb a Férjem felé. Hogy nem éltem meg jobban a Mi harcunknak és nem csak az én harcomnak kislányunk betegségét. A kommunikációmon még dolgoznom kell, tudom. Ne haragudj, szeretlek!

Hinni kell a gyermekünkben, abban, hogy a betegséggel meg fog küzdeni. Hinni kell a sikerben, hogy minden rendben lesz. Hinni kell az orvosok és nővérek tudásában, Ők a gyermekekért vannak itt. Köszönöm az orvosoknak a hatalmas tudást és törődést, amivel támogatnak minket Szülőket és a gyermekeket. A “nagyoknak”, akik még ha kevesebbet is vannak szem előtt, de a szálakat, a legapróbb részletek odafigyelésével irányítják.

Szeretném külön megköszönni Egyed Bálint doktor úrnak, hogy részese volt Mira gyógyulásának. Mindig a jó döntés felé terelt, bár egyszer a makacsságom győzött, amit pár hónap múlva győzelmeként aratott le. Mégis haláli nyugalma, lazasága teszi igazán különlegessé. Ha vele beszélgettem, egy percig sem aggódtam. Mertem tőle kérdezni (talán túl sokat is, elnézést :D). Emlékszem karba tett kézzel vagy a falnak támaszkodva, a fehér papucskájában válaszolt készséggel mindenre, mintha egy nátháról beszélgettünk volna. De nekem ez kellett, megnyugtatott! Köszönöm!

Szeretném megköszönni Hegyi Márta doktornőnek, hogy Ő nem “csak” orvos az osztályon és nem “csak” orvosként keresett meg és beszélgetett velem, hanem mint egy fantasztikus Édesanya, aki egy másik Édesanyát támogatott. A legnehezebb időkben (elnézést, hogy ezt mondom), de egy megtört anyai szívet, egy másik Édesanya tud a legjobban megnyugtatni. És az csak hab a tortán, hogy orvos is. Mindig meg tudta mutatni egy másik oldalról a tényállásokat. Úgy, hogy az ne hangozzon számomra olyan rosszul. Igazán szívén viselte Mira állapotát. Doktornő, szívemben kiemelt helyet foglal el, és örökre bezártam oda!

Köszönöm a nővéreknek az alázatos munkájukat, türelmüket, kedvességüket. Azt, hogy mindig segítőkészek. Ha az ember csak beszélgetni szeretne, és a munkájuk engedi, minden további nélkül lehet velük csacsogni. Engedjék meg, hogy az itt eltöltött időm leg-leg-leg élményét meséljem el az egyik nővérrel kapcsolatban.

Volt egy időszak, amikor beköszöntött az első, hosszú, igazán nagy citopénia. Mira amúgy se aludt túl jól a kórházban, de ezt még tetézte az hatóránkénti antibiotikumadagolás, a pumpa-csipogások lármája, az anyatejes baba könnyei. A nővéreknek nem is kell részletezni, hogy néztek ki az éjszakáink. Elfáradtunk. Kimerültek voltunk. Nyűgösek. Egyik reggel riadtan ébredtem, hogy mi történt, átaludtuk az éjszakát?! Ki foglalkozott a pumpával?

És akkor, abban a pillanatban, mérhetetlen hálát éreztem amiatt, hogy nem kellett egyszer se kimennem gyerekkel együtt a karomon (mert Mira állandóan rajtam lógva aludt), hogy csipog a szerkezet. Másnap könnyes szemekkel köszöntem meg és öleltem Skoda Ági nővért. Köszönöm, hogy egy ilyen időszak után, elsőként Veled tapasztalhattam meg, hogy milyen átaludni Mirussal az éjszakát, hogy egy bent töltött citopénia is lehet “kellemesebb”. Köszönöm! Ez nekünk, kisgyermekes szülőknek, felér egy wellnessel.

Köszönöm az itt jelenlevő Nagymamának a mindenséget! Köszönöm, hogy Narának van, hogy nekem van, hogy a Férjemnek van. A fáradhatatlan munkáját otthon, a sok figyelmet Nara felé, a legfinomabb ebédeket (mert nem csak isteni sütiket süt). Az otthon együtt töltött időért is hálás vagyok! Mama, köszönöm!

Köszönöm nővéremnek, Zsuzsinak és a húgomnak, Vikinek (a párjának is, aki ötször is visszament egy óra leforgása alatt nekem az üzeltebe), hogy a legelső kérésemre is azonnal indultak, akár éjszaka is elhozták nekünk a kórházba a szükséges holmikat.

Köszönöm az osztályon megismert szülőknek, akik mindenben segíteni próbáltak, amiben csak tudtak. A szülőknek, akikkel bármikor lehet beszélgetni, akár éjjel is. Bíztatni tudok itt minden új anyukát, hogy nyíljanak meg és beszélgessenek más szülőkkel. Ne akarják ezt a harcot egyedül megvívni! Legfőképpen Hanna anyukájának szeretném megköszönni. Ő volt az, aki szinte az utunk elejétől kezdve végig kísért minket és hamar kialakult köztünk egy erős kötelék. Köszönöm!

Köszönöm a gyerekeknek, hogy próbáltak nyitni Mira felé. Köszönöm Szonjának, Beninek, legfőképpen Hannának és Koppánynak, hogy egy igazi kötelék alakult ki köztük. Rengeteget segítettetek, hogy Mira merjen nyitni mások felé is bent. Hanna, Te egy fantasztikus lány vagy, tele szeretettel, törődéssel. Anyukád eszméletlen büszke lehet Rád! Köszönöm az egész családodnak, hogy az életünk részévé váltatok – semmiféleképpen nem múlt időben! Van még dolgunk együtt!

Köszönöm Pintér Erikának, hogy annyit érdeklődött felőlünk nap mint nap. Azt, hogy bármikor beszélgethettem vele. Köszönöm a sok segítséget, a bíztatást a beszélgetéseket. Üdítő volt Önt látni nap mint nap a kórházban! Köszönöm!

De amúgy meg, mindenkinek nagyon köszönöm, hogy így vagy úgy, de részese volt ennek az utóbbi majdnem egy évnek! Mira harangozását – remélem nem fogja sértésnek venni, – a sajátomnak is tekintem… Úgyhogy, kongassuk meg együtt azt a harangot!”