HŐSEINK, akik hosszú utat tettek meg a gyógyulás útján

A mai mesélő, Béndek Fanni, a Klinika egykori betege, folytatja történetét.

“MOTIVÁCIÓ”
Ismered az érzést, amikor nem bírod rászánni magad egy fontos döntésre, pedig tudod, hogy azt a döntést muszáj lesz meghoznod, mert biztosan jobbá fogja tenni az életedet? Mégis szükséged van egy kis motivációra, hisz félsz. Félsz attól, hogy mi lesz, ha rászánod magad, de a procedúra túl fájdalmas lesz – és összetör téged. Félsz attól, hogy nem úgy fognak elsülni a dolgok, ahogyan te azt tervezted. Félsz a végeredménytől, a változástól. Pedig rá kell, hogy ébresszelek, te vagy az, aki nagyrészt felelős azért, hogy hogyan mennek majd a dolgok. Te rajtad áll, hogy hogyan viszonyulsz a helyzethez, és szánsz-e rá elég energiát és önbizalmat, hogy sikerüljön. Mégis, olykor mindenkinek szüksége van egy cseppnyi motivációra, ami megadja azt a kezdő lökést, amire szükség van az elinduláshoz. Számomra leírhatatlanul csodás érzés és megtiszteltetés egyben, hogy többször volt alkalmam ennek a cseppnyi motivációnak a képében feltűnni.

De mi is kellett, kell ehhez? Adott volt egy kórház, egy kórterem, ahol épp egy hétig megfigyelésen voltam. Figyelemmel kísérték, hogyan alkalmazkodom a lábamból pár hónapja kiálló fémszerkezethez. Adott volt az orvosom, aki kedvesen megkérdezte, hogy felküldhet-e hozzám egy 24 éves lányt és az édesanyját, mert a lánynak is szüksége lenne erre a műtétre, de fél belevágni. Megkért, hogy meséljek neki kicsit erről a helyzetről. És ez is történt. Adott voltam én a szoba közepén ácsorogva, rövidnadrágban, nem csupán azért, mert nyár közepe volt, de azért is, hogy jól szemléltessem a készüléket. Adott volt az állandó mosolyom, a pozitív kisugárzásom, az őszinte, laza stílusom, ahogyan mindenről beszámoltam nekik. Töviről hegyire elmeséltem, milyen is a fémszerkezettel együtt élni. A beszélgetés befejeztével megköszönték, hogy szántam rájuk időt, valamint, hogy minden kérdésükre a legnagyobb őszinteséggel válaszoltam. Azt mondták, „ez a beszélgetés levette a terhet és kétségeket, aggodalmakat a vállukról”. A búskomor, kétségbeesett lány, aki félórája bejött az ajtón, hatalmas mosollyal az arcán indult az orvoshoz, hogy közölje vele, bevállalja a műtétet.
A következő pár hónapban rendszeresen összefutottunk a kontrollvizsgálatok során. Minden alkalommal, széles mosollyal az arcán üdvözölt, és boldogan számolt be a sikereiről: arról, hogy ügyesen boldogul a készülékhez való alkalmazkodással, hogy egyre jobban meri terhelni a lábát, és egyre szebben jár segédeszközök nélkül. Én pedig mindig csak buzdítottam: „Látod, mondtam, hogy KÉPES VAGY RÁ!”.”
 
Ha szeretné támogatni a Tűzoltó utcai Gyermekklinikán kezelt súlyosan beteg gyermekek gyógyulását, akkor, kérjük, adója 1%-át ajánlja az Őrzők Alapítványnak:
Legyen részese Ön is a gyógyítás csodájának! Arassunk győzelmet a betegség felett – együtt képesek vagyunk rá!
A történet első részét, ha még nem olvasta, itt találja: https://www.facebook.com/orzok/posts/3950002275058447